Már régóta keresem a megfelelőt. Próbálkoztam többekkel és egyedül, itt is, ott is, aktívan és enerváltan... Most is azt teszem. Ami folytonos, az a kényszer. Szeretnék helyet találni a kis Drágáimnak, akiknek nélkülem kell megállniuk a helyüket a nagyvilágban, mert nem lehetek mindig ott mellettük... Viszont képtelenek egyedül útnak indulni. Az első, egy kis bevezető a mi társadalmunkba, ahol az exhibicionizmus nem tart egyértelműen kézfogót a tehetséggel, és így egy felemás mulatság alakul ki az önkifejezés körül, ahol a műveknek zárt világon belüli értéke van inkább, és a mély szerzői közösségérzés fontos pillére az értékeléseknek. Az amatőr versportálok művészeti alvilágáról van szó. Azt gondolom, hogy ennek én is része voltam-vagyok, bár már inkább választom a relatív magányt, komolyra fordítva a 'saját kedvtelés' mivoltát a kisköltőségnek. Persze a remeteélet nehéz, és a figyelem iránti sóvárgásom ékes bizonyítéka ennek a blognak a léte.
Szeretettel:
Kis költő depis, kis dala
Kis költőnek lenni keserű vidámság; írhatok anélkül, hogy bármire vigyáznák. Jön sok beton-szabály, mint a villanypóznák bele is fejelnek, akik elaprózzák.
Van egy vészes nagy had - gyilkos nyelvtan-nácik - ők is megsajnálnak; szegény gyerek, játszik, senkinek nem számít, senkinek nincs útba', kezében a verssor zöld ehető gyurma.
Kis költőnek lenni borzasztó kényelmes; bambán, rezignáltan ihletett lényem les, írok, hogyha tetszik, nem írok, ha nem kell, nem számolgat senki csacsogó lelkemmel.
Kis költőnek lenni csupa-csupa játék színes csillám-pónik szőrén ülő tajték. Messziről egész fess, sok lány csókot dobna, közelebbről furcsa, még közelebb; ronda
lelki kis kelések fakadnak fel rajtam, rossz költőnek lenni; ezt megírni hajlam. Persze nem azért, hogy rajtad ilyen keljen, csak, hogy tudjál róla, úgy ne érdekeljen.
Kis költőnek lenni gyönyörű hivatás; hirdetni, hogy gáz vagy, lássák, hogy príma más. Mindent látó, művész szemünk szürke hártyás Ohh, Zseni, Nagy Költő, legyél nekünk hálás!